Sikítok. Rémálmomban képek jelentek meg: tűz és vér, az autó megrongálódott maradványai, még talán a benzin és füst szagát is éreztem. A képek nagyon gyorsan pörögtek a szemem előtt, de egyszer csak megállt egy képnél. Adrej, a bátyám volt a képen. Az arca tiszta vér. Egyre jobban erőltettem a torkom, egyre hangosabban sikoltozok. Egyszer csak Rose hangját hallom.
- Liss - mondta és közben megrázott. - Liss, ébredj fel!
Abbahagytam a sikoltozást, és könnyek szöktek a szemembe.
- Andrej - hüppögtem. - Ó, istenem.
Rose felültetett.
- Liss, már nem álmodsz. Ébredj fel!
Pár másodperc múlva kinyitottam a szemem és immár ébren voltam. A hüppögésem abbamaradt. Rose vállára hajtottam a fejem, és ő elkezdte simogatni a hajam.
- Semmi baj Liss - nyugtatgatott halkan és finoman. - Minden rendben.
- Megint azt álmodtam.
- Tudom Liss, tudom. - még mindig simogatta a hajamat.
Üldögéltünk pár percig. Tudtam, hogy Rose miattam ébredt fel. De nem a sikoltozásom miatt, hanem gondolatban érzékelte az álmomat. Hirtelen Rose odahajolt az éjjeliszekrényhez, és felkapcsolta a lámpát. Nem volt erős a fénye, de nem is volt szükség ennél erősebbre. A fény hozzánk csalta a szobatársunk macskáját, Oscart, aki felugrott a nyitott ablakpárkányra.
Roset messziről elkerülte, majd felugrott mellém az ágyra és dorombolva hozzám dörgölőzött. A dampyrokat nem kedvelik a négylábúak, de a morákat annál inkább. Engem különösen szeretnek, és én is őket. Csiklandós érzés volt, ezért elmosolyodtam és megvakartam Oscar állát. Egyre nyugodtam lettem.
- Mikor voltál utoljára megetetve? - kérdezte Rose és láttam, hogy bámulja az arcom.
- Körülbelül...több mint két napja adtál utoljára vért, nem? Vagy három? Miért nem szóltál?
Elfordítottam róla az arcom és vállat vontam.
- Sok dolgod volt. Nem akartam...
- A fenébe! -mondta Rose. A hangjából enyhe düh hallatszott ki. - Nem csoda, hogy olyan gyengének tűnsz. - Rose közelebb jött, ezért leugrott az ágyról és visszament az ablakpárkányra. - Akkor, essünk túl rajta. Gyerünk!
- Rose...
- Gyerünk már, csináld! Jobban leszel tőle.
Rose oldalra döntötte a fejét, a haját hátra húzta, hogy kilátszódjon a nyaka. Egy percig haboztam, de már régóta nem ettem és ez az ajánlat nagyon csábító volt. Közelebb húzódtam, az ajkaimat szétnyitottam és az agyaraim előtűntek. Ahogy egyre jobban közelítettem a nyakához, Rose egy kicsit megremegett. Tudtam, hogy nem szereti ezt az érzést, mert gyengének érzi magát tőle. Bele mélyesztettem a fogaim, és ettől Rose egy enyhe kis sikolyt adott ki magából. A vért simogató érzés volt érzeni, ahogy folyik le a torkomon. Szerettem ezt az érzést, de ha nem szakítom meg a folyamatot, akkor nem fogom tudni abba hagyni. Felemelkedtem, fürkészve néztem Roset, közben megtöröltem a számat.
- Jól vagy?
- Hát...aha. - Látszott rajta a vérveszteség. az émelygéstől az ágyra dőlt. - Csak ki kell aludnom magam. Jól vagyok.
Aggódva néztem rá, majd hirtelen felálltam.
- Szerzek neked valamit enni.
Rose halkan tiltakozott, de nem vártam meg még végig mondja a maga kis monológját, ezért eltűntem a szobából. Egyenesen a konyha felé vettem az irányt. Jeremy, az egyik lakótársunk az asztalnál ült.
- Hello Jeremy. - köszöntem neki a friss vér hatásától energikusan.
- Szia Lissa. - és már olvasta is tovább az előtte heverő analízis tankönyvét.
Először a szekrényben néztem valami ehetőt, de nem találtam semmi ígéreteset. Aztán a hűtőben kutattam, az ajtajában találtam egy szendvicset becsomagolva. Mikor vettem volna elő Rose viharzott be a konyhába. Egy kicsit meglepődtem, és nem értettem, hogy ilyen állapotban miért állt föl az ágyából.
- Nem lett volna szabad felkelned.
- Mennünk kell! Most!- Rose hangja feszült volt az ijedségtől.
Először nem értettem, de aztán megértettem mit akar mondani.
- Biztos, hogy...tényleg? Biztos vagy benne, hogy ők azok?
Bólintott. Jeremy kíváncsian nézett minket.
- Mi a baj? - kérdezte.
Rose váratlanul megszólalt:
- Lissa, vedd el tőle a slusszkulcsát!
Jeremy nem értette a helyzetet, értetlenül pislogott ránk.
- Mi a fenét...
Hirtelen odaléptem hozzá. Féltem, de tudtam hogy Rose megvédi magát és engem is. Elmosolyodtam és mélyen Jeremy szemébe néztem. Arca hirtelen megdermedt és pupillája kitágult. Sikerrel jártam, legyőzte a bűvölet. Imádattal nézett rám vissza.
- Kölcsön fogjuk venni az autódat - mondtam neki magabiztosan. - Hol a kulcsod?
Jeremy elmosolyodott. Még mindig a szemébe néztem és erősen koncentráltam. Egyre jobban elmerültem a szemében és őt egyre jobban átjárta a bűvölet. Igaz, hogy nem lett volna szabad használnom rajta a bűbájt, de bevált. Jeremy a zsebébe nyúlt, és odaadta a kulcscsomót.
- Köszönöm - mondtam. - És hol áll?
- Az utca végén - válaszolta Jerermy megigézve. - A sarkon. Brown mellett.
Négy sarokra innen.
- Köszönöm - mondtam neki ismét és hátra léptem néhány lépést. - Azt akarom, hogy amint elmentünk, folytasd a tanulást! Felejtsd el, hogy ma este láttál minket!
Jeremy a bűvölet hatásától bólintott.
-Gyerünk! - mondta Rose. - Mennünk kell!
Elhagytuk a házat. És arra felé indultunk el amerre Jeremy mondta. Sietve mentünk, bár Rose még mindig nem volt saját maga a harapástól, ezért kénytelenek voltunk lassabban haladni. Segítettem neki menni, néha majdnem hasra esett. Rettegtem, hogy mi fog történni.
- Rose...Mit csinálunk, ha elkapnak? - suttogtam. Nem mertem hangosabban beszélni.
- Nem fognak - válaszolta Rose magabiztossággal. - Nem hagyom.
- De ha megtalálnak...
- Volt már olyan, hogy megtaláltak. Akkor sem kaptak el. Egyszerűen csak odamegyünk a pályaudvarra, és felszállunk egy Los Angelesbe tartó vonatra. El fogják veszíteni a nyomunkat.
Nagyon féltem, de Rose magabiztossága és harciassága egy kis erőt adott. Próbálta úgy kezelni állandó menekülésünket, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga. Állandó szökésben élni, utánunk azokkal akiket kisgyerek korunk óta ismerünk, de ez egyáltalán nem volt ilyen egyszerű. Már két éve rejtőzködünk és próbáljuk befejezni a középiskolát. Nemrég kezdődött az utolsó évünk, és nagyon közel jártunk a szabadsághoz. De bíztam Roseban, tudtam, hogy meg fog védeni. Mindig ő volt az aki gondoskodott arról, hogy történjenek a dolgok. Én inkább csak terveket szőttem. Tanulmányoztam mindent, mielőtt cselekedtem volna. Rose és én az iskolai előkészítő óta barátok vagyunk, és mindig megbízunk egymásban.
Az érzékszerveim igen kifinomultak voltak, még a legkissebb zajt is meghallottam. Futó léptek közeledtek felénk.
- Halottad? - kérdeztem.
Még kétsaroknyira volt az autó, és ezzel mind ketten tisztában voltunk.
- Futnunk kell! - mondta Rose és megragadta a karomat.
Egy pillanatra eszembe jutott, hogy nemrég mennyi vért vesztett.
- De te nem tudsz...
- Futás! - kiáltotta kétségbeesetten.
Tudtam, hogy Rose nagyon gyenge, de nem lehetett visszafogni. Belém kapaszkodott és próbáltunk minél gyorsabban haladni.
A léptek egyre közelebb értek hozzánk. A sarok végén megláttam az autót. Ó, ha sikerülne elérnünk...
Mikor már majdnem elértük Jeremy Hondáját hirtelen egy férfi lépett elénk. Rose váratlanul lefékezett de én nem tudtam megállni ilyen hirtelen, ezért Rose a karomnál fogva visszarántott. A férfi ismerős volt. Mintha már láttam volna. Idősebb volt, mint mi a húszas évei közepén járhatott. Olyan két méter magas lehetett. Barna viharkabátot viselt.
Halottam, hogy mögöttünk a léptek lelassultak. Akik üldöztek minket, utolértek. Nem csak a hátunk mögül, hanem már oldalról is lépteket hallottam. Bekerítettek minket. Nem tudtunk volna kiszaladni egyik mellet sem. Még ha sikerült is volna, abban a pillanatban a nyomunkba erednek és elkapnak minket. Oda a szabadság! Nem tudtam elhinni. Rose ösztönösen mellém lépett és védelmezett. Majd a magas férfi felé fordult.
- Hagyjátok békén! - kiabálta. - Hozzá ne érjetek!
A férfi arca meg se rezzent. Kinyújtotta a kezét, mintha ezt Rosenak nyugtató gesztusnak szánná.
- Nem akarom...
A férfi előre lépett, de ezt nem kellett volna. Rose agresszívan nekiesett. Ez a mozdulat ösztönös volt benne. Minden áron megvédett volna engem tőlük és minden mástól. De Rose esélytelen volt az őrzővel szemben. Egyrészt, mert most vesztett rengeteg vért, és a férfi nem testőrtanonc volt, mint Rose, hanem egy gyakorlott őrző.
Sokkal gyorsabban mozgott, mint Rose, és könnyedén kivédte a támadását. Mintha meg se kottyant volna neki. Rose hanyatt esett az ütésétől. Megremegtem a látványtól. Rose feltápászkodott, de nem sikerült megállnia a lábán és arccal előre a beton felé zuhant. Elfordítottam a fejem. De amikor vártam volna a puffanást, nem hallottam semmit. A férfi elkapta Roset a karjánál fogva. Rose felegyenesedett. Ez megkönnyebbüléssel töltött el, és oda akartam futni hozzá, de nem tudtam. Nem volt hozzá elég erőm. Rose nyakából (ahol nemrég megharaptam), vér buggyant elő. Gyorsan eltakarta a hajával. Hátra lépett és támadásnak rugaszkodott neki.
- Rose - mondtam alig hallhatóan -, ne!
Láttam rajta, hogy semmit nem jelentettek neki ezek a szavak. Ezért nyugodt dolgokra gondoltam, hogy a kötelékünkön át megnyugodjon. Egyáltalán nem ilyen gondolatok voltak a fejemben. Tudtam hogy ez a túlerő még az ő erejét is meghaladja. Rose feladta a küzdelmet. A férfi felém lépett néhány lépést, és meghajolt előttem.
- Dmitrij Belikovnak hívnak - mutatkozott be alig érezhető orosz akcentussal. - Azért jöttem, hogy visszavigyem a Szent Vlagyimir Akadémiára, hercegnő.
Hohó...bővül a blogostábor az osztályban.:P
Szia Sanyi!
Örülök, hogy olyan elfoglaltságot találtál, amit élvezel. Sok szerencsét, és ihletet kívánok neked!
Pusy: Wedó
Nagyon jó a blog, rendszeres olvasód vagyok. ;)
Talán tudod ki vagy talán nem...
További sok sikert és várom a folytatást! :)
Szia! Kint vagyok! Kint vagyok! Köszike, köszike! Oh, és engem is belinkeltél... Imádlak! Te is kint vagy ám...
Puszka
Ennie Anabella
Dmitrij + Rose imádom ezt a könyvet