Bocsi!!

Helo mindenki!

Bocsánatot kérek, hogy így elhúztam a harmadik fejezet megírását, de egyszerűen nem volt rá energiám. De most, ezután a hosszú pihenés után, újult erővel vetettem bele magamat az írásba. 2010.03.08-án azaz hétfőn teszem közzé a következő részt, Kedves Olvasóim. Addig is jó olvasást! ;)

6:35

Díj!!!!!!!!!!

0 megjegyzés

Szeretném megköszönni a díjat Agnyesznek, aki gondolt rám. Köszönöm, nagyon szép. Most, hogy kaptam egy díjat el kell végeznem néhány kötelességemet.

1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte.

2. A logót ki kell tennem a blogomba.

3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam.

4. Írni kell magamról 7 dolgot.

5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak.

6. Be kell linkelnem őket.

7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.

1. Köszi, köszi Agnyesz! Nagyon ari vagy! :)

2. Kész!

3.http://sensory-stories.blogspot.com

4. Uh...na ez nem lesz egyszerű, de hajrá!

1. Szeretem a vámpíros könyveket és filmeket.

2. Imádok olvasni! A borító alapján választok könyveket. xD

3. Szeretek együtt lógni a haverokkal.

4. Orvos szeretnék lenni.

5. Utálom a békákat.

6. Imádok zenét hallgatni, és magam is eljátszani azokat.

7. Nagyon szeretek történeteket írni.

5. http://theprincesstory-ennie.blogspot.com

http://grippingstory.blogspot.com

http://bdnagycsalad.blogspot.com

http://pixike.blogspot.com

http://twizona.blogspot.com

http://robpattinsonfiction.blogspot.com

http://henciinovellai.blogspot.com

6. Kész!

7. Megvan!

8:19

kövi fejezet

0 megjegyzés

Hello mindenki!

A harmadik fejezet megírása kicsit elhúzódik...de ennek van egy oka.

Nem csak a tiniket hódította meg a vámpírok világa, hanem az ősöket is. Most apukám olvassa a könyvet és nem akarom kivenni a kezéből, mert akkora lelkesedéssel ült neki, hogy én is meglepődtem...

Ahogy végzett, én neki látok a megírni a harmadik fejezetet.

Megértéseteket előre is köszi!

U.i.: 3. fejezet még mindenképpen lesz! ;)

Lécci írjatok komikat, építő kritikát az eddigi fejikhez;)

Előre is köszi!

18:05

Második

5 megjegyzés

Kettő

Gyűlöltem Dimitrijt és és az őrzőket amiért elkaptak minket. Miután elfuvaroztak a repülőtérre és felültettek az akadémia magángépére. Ahogy észrevették, hogy Roseval sutyorogtunk, Dimitrij Belivalaki megparancsolta, hogy különítsenek el bennünket egymástól.
- Ne engedjétek, hogy beszélgessenek - figyelmeztette az őrzőt, aki a gép hátuljában kísért. - Öt percre sincs szükség ahhoz, hogy megtervezzék a szökésüket.
Megpróbáltam úgy nézni rá, mintha tudnék szemmel gyilkolni. Rose felállt mellőlem és végigment a folyosón. Bár, az igaz, hogy a szökésünket terveztük.
Hősnőink esélyei nem valami jók. A levegőbe emelkedve még jobban lecsökkent a menekülési esélyünk. Még, ha az őrzők nem is lennének itt, akkor is fennáll az a kérdés, hogy hogyan jutunk ki a gépből? A gépen voltak ejtőernyők, de még ha tudnánk is használni, akkor is a Sziklás-hegység közepe fölött repülünk.
Semmi esélyünk megmenekülni. Erről a gépről akkor fogunk lejutni, ha odaérünk Montana erdőségeibe. De akkor még könnyebb lesz elszökni, tízszer ennyi őrző felügyelete mellett, az akadémia mágikus védfalain át. Nem gond.
Dimitrij mellettem ült és Rose sokkal hátrébb volt, mint én. Rettegtem attól, hogy visszavisznek minket arra, a helyre. A szívem lüktetett, a torkomban egy hatalmas gombócot éreztem, sírás fojtogatott. Hátranéztem Rosera. Az arca szomorú volt és kétségbeesett. Az elmém legeslegmélyén tudtam, hogy az imént a gondolataimban járt. A kötelékünk csak egyirányú, csak Rose érzi az én érzelmeimet. Visszafordultam, és mindenféle érzés árasztott el. Félelem, rettegés és még sok ilyen hasonló.
A torkomban a gombóc egyre nagyobb lett. A kezemben egy flakon vizet szorongattam. Dimitrij hirtelen előredőlt, hogy felvegyen valamit, és kivillant a nyaka amin hat apró tetoválás volt. A molnyija szimbólumok. Ezt Rose mesélte nekem, a két év alatt, hogy az némely őrzőnek annyi tetoválása van, ahány strigát megölt. A férfi nyakán X alakban voltak a tetoválások, és felettük volt egy hullámos vonal. Ez volt az őrzők jele. Az ígéret szimbóluma. Ezt is Rose mesélte.
Mikor már majdnem odaértünk a Montanai-hegységbe, Dimitrij felállt mellőlem és Rose felé indult el. Hátrafordultam a székben, hogy szememmel követni tudjam a férfit. Helyet cserélt Rose mellett ülő őrzővel, aki mellém ült. A férfi nem nézett rám, arca meg se rezzent. Elgondolkozva kinéztem az ablakon. A repülőből megpillantottam a Szent Vlagyimir Akadémiát. Gyomrom összeszorult. Észre sem vettem, hogy Dimitrij visszaült az eredeti ülőhelyére.
Amikor leszálltunk, Rosenak én nekem nem volt más választásunk, úgyhogy hagytuk, hogy a különítmény elvigyen minket az akadémiára. Az autónk megállt a kapunál, és a sofőr váltott pár szót a kapuőrökkel, akik azt ellenőrizték, nem gyilkos szándékú strigák vagyunk-e. Egy perc múlva már be is engedtek minket a a bejáraton, ahonnan egyenesen az akadémiára hajtottunk.
Napnyugta felé járt - a vámpírok napjának kezdete felé -, és az egyetemi lakónegyed sötét árnyékokban burkolózott.
Valószínűleg ugyanolyan, mint amikor itt hagytuk. A morák nagyon hagyománytisztelők, nem tűrik a változásokat. Ez az iskola nem olyan régi, mint az európaiak, de ugyanabban a stílusban épült. Az épületei, templomszerű szerkezettel, magas tornyokkal és domborművekkel dicsekedhetnek. Kovácsoltvas kapui kisebb kerteket és bejáratokat rejtenek.
A felsősök kampuszán haladtunk át - a kampusz két részre volt osztva. Mindegyik egy tágas, nyitott négyszög köré épült, amelyet kövesút és százéves fák díszítettek. A felsőbb iskola tere felé tartottunk, aminek az egyik oldalán a tanépületek voltak, szemben a dampyrok hálótermeivel és tornateremmel. A morák lakónegyede egy másik sor végén helyezkedett el, szemben az adminisztrációs épületekkel, amelyek az alsóbb iskolát is kiszolgálták. A fiatalabb tanulók az alsósok kampuszán éltek.
Minden egyetemi negyedet erdő, erdő és erdő vett körül. Végül is Montanaban voltunk, kilométerekre a városoktól. A hideg levegőben a fenyők és az avar illatát lehetett érezni. Mivel még nappal volt, látni lehetett a távolban lévő hegyeket.
Besétáltunk a felsőbb iskolák központjában, nem túl messze mögöttem, közeledő futó lépteket hallottam és hirtelen Roset láttam meg Dimitrij mellet.
- Hahó, elvtárs! - mondta Rose.
A férfi úgy csinált, mintha meg se hallotta volna. Rá se nézett, csak ment tovább. Majd végül megszólalt.
- Most szeretnél beszélgetni?
- Kirovához visztek minket?
Annyira koncentrálta, hogy halljam mit mond Dimitrij - mert elég halkan mondta -, hogy nem vettem észre egy nagy követ, és majdnem hasra estem.
- Kirova igazgatónőhöz. - javította ki Dimitrij. Én a férfi másik oldalán álltam, de nem volt olyan nagy akadály, ahhoz, hogy ne vessek egy mérges pillantást Rosera, amivel azt akartam üzenni neki, hogy Nehogy elkezdd! Rose megértette mit akarok.
- Akkor igazgatónőhöz. Tök mindegy. Akkor is csak egy öntelt pi...
Hirtelen elhallgatott, ugyanis az őrök az ebédlőbe vezettek minket. Kirova irodájához rengeteg úton el lehet jutni, de nekünk muszáj pont az ebédlőn keresztül mennünk. És ráadásul pont reggeliidő volt. A hozzám hasonló morák és dampyrjaik - testőrtanoncaik - együtt üldögéltek, ettek, beszélgettek. Amikor beléptünk, a beszélgetés hangos lármája hirtelen elnémult, és minden szempár ránk szegeződött.
Halvány mosolyt erőltettem az arcomra és próbáltam úgy viselkedni mintha észre sem venném őket, de azért körülnéztem, változott-e valami. Nos, nem úgy tűnt. Camille Conta ugyanolyan nagyarcú libának tűnt mint eddig. Oldalról pedig a majdnem-unokatestvérem, Natalja pislogott ránk hatalmas szemekkel, ugyanúgy, mint régen.
Ami pedig a terem másik végét illeti...ott volt Aaron, akinek biztos vagyok benne, hogy összetörte a szívét távozásom. Még mindig ugyanolyan helyes volt, mint azelőtt - vagy talán még helyesebb - a maga aranyszíneivel. Követett a tekintetével, én pedig őt néztem. Én úgy igazából sosem voltam belé habarodva.
De a legérdekesebb az volt, hogy Aaron a jelek szerint megtalálta a módját, hogy elüsse nélkülem az időt.Egy mora lány ült mellette a kezét szorongatva, aki naggyából tizenkét évesnek nézett ki, de biztos több lehetett, hacsak Aaron nem lett időközben pedofil is. A lány a pufók arcával és szőke fürtjeivel, pont úgy nézett ki, mint egy porcelánbaba. Egy nagyon zabos, gonosz porcelánbaba. Gyűlölettel teli pillantást vettet rám. De miért? Nem is ismerjük.
Végre kiértünk az ebédlőből és egy újabb helyszín - Kirova igazgatónő irodája felé - vettük az irányt. Kirova pont ugyanúgy nézett ki, mint emlékeimben. Hegyes orr, ősz haj, mint egy vén banya. Magas volt és karcsú, mint a legtöbb mora, de engem mindig is egy keselyűre emlékeztetett.
Leültettek minket Rose-zal, és az őrzők nagy része távozott. Csak Alberta, az iskola őreinek kapitánya és Dimitrij maradt. A fal mellé álltak és onnan követték az eseményeket.
Kirova mérgesen ránk nézett és kinyitotta a száját. A hegyibeszédbe nem tudott belekezdeni. Szerintem Rose és én valami hatalmas üvöltözésre vártunk, de ehelyett az ajtó felől egy mély, gyengéd hang fojtotta belé a szót.
- Vaszilisza...
Ijedten megfordultam, és csak akkor vettem észre, hogy volt még valaki a szobában. Viktor Daskov - a bácsikám - volt az. Váratlanul felugrottam, odaszaladtam hozzá, és erősen átöleltem.
- Bácsikám - suttogtam. Majdnem elsírtam magam. Még szorosabban kezdtem ölelni.
A nagybátyám egy kis mosollyal gyengén megveregette a hátam.
- El nem tudod képzelni, mennyire örülök, hogy épen és egészségesen látlak viszont, Vaszilsza. - Rosera nézett. - És téged is, Rose.
A bácsikám már akkor gyengélkedett, amikor elszöktünk. Ő volt Natalja apja. Negyven két éves volt, de kétszer annyinak nézett ki a betegsége miatt. Sápadt volt. Összeaszott. Remegett a keze. Ő volt az egyetlen élő rokonom.
Bár a szó szoros értelmében nem volt a nagybátyám, hanem a családomnak egy nagyon közeli barátja volt. Amikor a szüleim meghaltak, ő volt az aki segített nekem átvészelni azt a kort, természetesen Rose mellett. Nagyon szerettem őt, és nagyon örültem, hogy viszont látom.
Kirova még hagyott nekem pár másodpercet, de aztán mereven visszavitt a székhez.
Eljött a szentbeszéd ideje.
Nagyon ütős volt. - Kirova egyik legsikerültebb darabja, ami azért nem kis teljesítmény. Esküszöm ez lehet az egyetlen oka, hogy a pedagógusi pályát választotta, sosem láttam rajta, hogy szeretné a gyerekeket. A szájtépés a szokásos dolgokról szólt: a felelősségtudat, a felelőtlen tettek, az önzés...Jaj! Amikor Kirova Rosehoz szólt láttam a barátnőmön, hogy gondolatai abban a pillanatban nem ott jártak, ahol kellet volna.
- Maga, Hathaway kisasszony, megszegte a fajtánk legszentebb ígéretét; a testőr esküjét, hogy megvédi a moráját. Ezzel a bizalmi szereppel élt vissza, amikor önző módon elrángatta innen a hercegnőt. A strigák leghőbb vágya, hogy végezzenek a Dragomirokkal; maga szinte tálcán kínálta nekik ma lehetőséget.
- Nem Rose rabolt el - mondtam minden gondolkozás nélkül. Félelem és magabiztosság kavargott bennem egyszerre, de ettől függetlenül nyugodt voltam. - Én akartam elmenni. Ne őt hibáztassák!
Kirova csak idegesen cöcögött mindkettőnkre.Fel-alá kezdett járkálni a szobában hátul összekulcsolt kézzel.
- Dragomir kisasszony, felőlem akár maga is lehetett az, aki megkomponálta az egész szökési tervet, de akkor is neki lett volna feladata megakadályozni, hogy keresztülvigye. Ha lenne akár egy csepp felelősségtudata, szólt volna valakinek. Ha lenne felelősségtudata vigyázott volna magára.
Rose felugrott a székéről és hangosabban kezdett beszélni.
- Megtettem a kötelességem! Vigyáztam rá! Akkor is vigyáztam rá, amikor maguk közül - körbeintett a szobában - senki sem tudott. Azért vittem el innen, hogy megvédjem. Azt tettem, amit tennem kellett. Mert maguk nem tették meg.
Muszáj volt nyugodtnak maradnom, mert Rose bármikor belefuthat a fejembe. Nem akartam, hogy még idegesebb legyen. Kikerekedett szemekkel Kirova reakcióját vártam. Az arca meg sem rezzent.
- Hathaway kisasszony, bocsássa meg nekem, ha nem látom át, mitől védheti meg a moráját azáltal, hogy eltávolítja őt egy őröktől nyüzsgő, mágiával erősen védett létesítménytől. Hacsak nincs valami, amit eddig nem árult el nekem.
Rose nem szólt semmit.
- Értem. Akkor jó. Nézetem szerint távozásuk egyetlen oka, persze csak a hírnév utáni vágyat leszámítva, az volt, hogy elkerülje a következményeit annak a borzalmas, destruktív gaztettnek, amit közvetlenül az eltűnésük előtt követett el.
- Nem, nem azért...
- És ez nagyban megkönnyíti a döntésemet. Moraként a hercegnőnek itt kell folytatni a tanulmányait a biztonsága végett, de magával szemben nem áll fenn hasonló nemű kötelezettség. Amint megoldható, távoznia kell innen.
Arcom hirtelen ledermedt. Ezt nem tehetik! Nem küldhetik el innen Roset! Ismét éreztem a gombócot torkomban és sírás fojtogatott. Gyomrom teljesen összeszűkölt és nem bírtam nyelni.
- Hogy...micsoda?
Kétségbeesésemben felálltam és Rose mellé léptem.
- Ezt nem tehetik! Ő az én testőröm.
- Ez nem egészen helytálló, különösen, mivel Hathaway kisasszony még nem is őrző. Csak egy testőrtanonc.
- De a szüleim...
- Tisztában vagyok azzal, hogyan rendelkeztek a szülei, nyugodjanak békében, de azóta megváltozott a helyzet. Hathaway kisasszonyra nincs szükségünk. Nem érdemli meg, hogy őrző lehessen, és távoznia kell.
Hitetlenkedve meredtem Kirovára. Ezt nem teheti meg velünk!
- Hová akarnak küldeni? - kérdezte Rose. - Az anyámhoz Nepálba?
Értesült egyáltalán arról, hogy eltűntem? Vagy az apámhoz?
Kirova szemei összeszűkültek.
- Vagy esetleg vérszajhának próbálnak majd elpasszolni? Ha ezt forgatják a fejükben, estére bottal üthetik a nyomunkat.
- Miss Hathaway - sziszegte Kirova -, fogja vissza magát!
- Kialakult közöttük egy kötelék - törte meg Dimitrij a feszültséget. Kirova úgytűnt, mintha el is felejtette volna, hogy ott van. Roset nézte. - Rose tisztában van vele mit érez Vaszilisza. Igaz?
Kirova egy pillanatra kizökkent a határozott mindentudó hárpia szerepéből.
- Nem...az lehetetlen. Ilyesmi már évszázadok óta nem történt.
- Pedig nyilvánvaló - válaszolta a férfi. - Azonnal gyanítottam, amint figyelni kezdtem őket.
Erre nem tudtam mit mondani.
- Ez ajándék - dünnyögte Viktor bácsikám a sarokból. - Ritka és csodálatos jelenség.
A legjobb őrzőknek mindig is meg volt erre a képességük - tette hozzá Dimitrij. - A szájhagyomány szerint.
Kirova ismét felháborodott.
- Évszázados legendák szerint! - kiáltotta. - Ugye nem azt akarja javasolni, hogy tartsuk itt az akadémián, mindazok után, amit tett?
Dimitrij vállat vont. Kezdett visszatérni bennem a remény.
- Lehet, hogy vad és neveletlen, de ha van benne tehetség...
- Vad és neveletlen? - vágott közbe Rose, ingerülten. - Ki vagy te egyáltalán? Valami bevándorló szakmunkás?
- Belikov mostantól a hercegnő testőre - válaszolta Kirova. - A hivatalosan testőre.
A beszélgetés eddig is rólam szólt, és Roset azért akarták kicsapni mert velem megszökött.
- Olcsó külföldi munkaerőre akarják bízni Lissát?
Rosenak ezt nem kellett volna mondania, főleg, mivel a legtöbb mora és őreik orosz vagy román származásúak.
Kirova fáradt mozdulattal a levegőbe emelte a kezét és Dimitrij felé fordult.
- Látja? Teljességgel hiányzik belőle az önmérséklet! Ezt a világ minden lelki köteléke és a nagyon kivételes tehetség sem tudja pótolni. A fegyelmezetlen őr rosszabb a semmilyennél is.
- Hát akkor tanítson nki fegyelmet! Most kezdődik az iskolaév. Vegye vissza, és folytassa a képzését!
- Lehetetlen. Reménytelenül lemaradna kortársai mögött.
- Nem is - ellenkezett Rose, de nem figyeltek rá.
- Akkor adjon neki külön órákat! - javasolta Dimitrij.
Egy darabig ebben a szellemben folytatták párbeszédüket.
- És ki áldozna rá ennyi időt? - vágta oda Kirova. - Maga?
Dimitrij erre nem tudott hirtelen mit válaszolni.
- Hát, én nem erre akartam...
Kirova győzedelmesen karba fonta a kezét.
- Értem. Én is így gondoltam.
Dimitrij tanácstalanul összevonta a szemöldökét. Rose és felém fordult. Mit láthat? Kát szánalmas kislányt, akik tágra nyílt, esedező szemekkel nézik? Vagy két szökevényt, aki kitörtek a szigorúan őrzött iskolából.
- Igen - jelentette ki végül. - Hajlandó vagyok a szárnyim alá venni Roset. Adok majd neki különórákat a rendes foglalkozáson túlmenően.
- És akkor mi lesz? - kérdezte Kirova dühösen. - Megússza büntetés nélkül?
- Találjon valami más módot arra, hogy megbüntesse! - javasolta Dimitrij. - Az őrök száma túlságosan lecsökkent ahhoz, hogy még egyet veszni hagyjunk. Különösen egy lányt.
Hirtelen Viktor bácsikám is megszólalt a sarokban.
- Hajlamos vagyok egyet érteni Belikov testőrrel. Kár volna elküldeni Roset és elpazarolni a tehetséget.
Kirova kibámult az ablakon. Odakint teljesen sötét volt. Az akadémia éjszakai órarendjével a "reggel" és a "délután" fogalma relatívvá vált. Amikor visszafordult tekintete találkozott az enyémmel.
- Kérem, Kirova úrhölgy! Hadd maradjon Rose!
Tudtam, hogy a bűbájhasználatnak - főleg egy morával szemben - nagy a kockázata, de csak egy icipicit vetettem be. Senkinek sem tűnt fel mit csináltam.
Végül a mérleg a mi javunkra átbillent és Kirova halkan felsóhajtott.
- Amennyiben Hathaway kisasszony marad, feltételeim vannak. - Rose felé fordult. - A tanulmányait a Szent Vlagyimiron szigorúan próbaidős jelleggel folytathatja csak. Ha egyszer megszegi a szabályokat, mehet, amerre lát! Minden órán és a korosztályának megfelelő gyakorlaton kötelező részt vennie! Továbbá szabadidejében Belikov testőrrel gyakorol, órák előtt és után. Ezt leszámítva tilos bármiféle iskolai közösségi életben részt vennie, kivéve az étkezéseket, és a tartózkodását a szobájára kell korlátoznia! Amin megszegi ezen feltételek bármelyikét...elküldjük.
Kirova megtört. Rose maradhat. Halvány boldogság árasztott el. Rose felnevetett.
- Ki vagyok tiltva a közösségből? Így próbál minket távol tartani egymástól. - felém biccentett. - Attól fél, hogy megszökünk?
- Csak elővigyázatos vagyok. Mint arra szerintem pontosan emlékszik, végül nem igazán kapott semmilyen büntetést az iskola tulajdonának megrongálásáért. Nagyon sok mindent jóvá kell tennie! Az ajánlatom több mint nagylelkű. Javasolnám, hogy a modorával ne sodorja veszélybe!
Belül majd szétrobbantam az örömtől. Roset nem küldik el. Istenem, remélem nem ront el semmit. Gondolatban biztattam. Tudtam, hogy kötelékünkön keresztül ezt észlelni fogja. Vett egy mély levegőt és felpillantott az igazgatónőre.
- Rendben. Elfogadom.

16:19

Első

4 megjegyzés

Egy

Sikítok. Rémálmomban képek jelentek meg: tűz és vér, az autó megrongálódott maradványai, még talán a benzin és füst szagát is éreztem. A képek nagyon gyorsan pörögtek a szemem előtt, de egyszer csak megállt egy képnél. Adrej, a bátyám volt a képen. Az arca tiszta vér. Egyre jobban erőltettem a torkom, egyre hangosabban sikoltozok. Egyszer csak Rose hangját hallom.
- Liss - mondta és közben megrázott. - Liss, ébredj fel!
Abbahagytam a sikoltozást, és könnyek szöktek a szemembe.
- Andrej - hüppögtem. - Ó, istenem.
Rose felültetett.
- Liss, már nem álmodsz. Ébredj fel!
Pár másodperc múlva kinyitottam a szemem és immár ébren voltam. A hüppögésem abbamaradt. Rose vállára hajtottam a fejem, és ő elkezdte simogatni a hajam.
- Semmi baj Liss - nyugtatgatott halkan és finoman. - Minden rendben.
- Megint azt álmodtam.
- Tudom Liss, tudom. - még mindig simogatta a hajamat.
Üldögéltünk pár percig. Tudtam, hogy Rose miattam ébredt fel. De nem a sikoltozásom miatt, hanem gondolatban érzékelte az álmomat. Hirtelen Rose odahajolt az éjjeliszekrényhez, és felkapcsolta a lámpát. Nem volt erős a fénye, de nem is volt szükség ennél erősebbre. A fény hozzánk csalta a szobatársunk macskáját, Oscart, aki felugrott a nyitott ablakpárkányra.
Roset messziről elkerülte, majd felugrott mellém az ágyra és dorombolva hozzám dörgölőzött. A dampyrokat nem kedvelik a négylábúak, de a morákat annál inkább. Engem különösen szeretnek, és én is őket. Csiklandós érzés volt, ezért elmosolyodtam és megvakartam Oscar állát. Egyre nyugodtam lettem.
- Mikor voltál utoljára megetetve? - kérdezte Rose és láttam, hogy bámulja az arcom.
- Körülbelül...több mint két napja adtál utoljára vért, nem? Vagy három? Miért nem szóltál?
Elfordítottam róla az arcom és vállat vontam.
- Sok dolgod volt. Nem akartam...
- A fenébe! -mondta Rose. A hangjából enyhe düh hallatszott ki. - Nem csoda, hogy olyan gyengének tűnsz. - Rose közelebb jött, ezért leugrott az ágyról és visszament az ablakpárkányra. - Akkor, essünk túl rajta. Gyerünk!
- Rose...
- Gyerünk már, csináld! Jobban leszel tőle.
Rose oldalra döntötte a fejét, a haját hátra húzta, hogy kilátszódjon a nyaka. Egy percig haboztam, de már régóta nem ettem és ez az ajánlat nagyon csábító volt. Közelebb húzódtam, az ajkaimat szétnyitottam és az agyaraim előtűntek. Ahogy egyre jobban közelítettem a nyakához, Rose egy kicsit megremegett. Tudtam, hogy nem szereti ezt az érzést, mert gyengének érzi magát tőle. Bele mélyesztettem a fogaim, és ettől Rose egy enyhe kis sikolyt adott ki magából. A vért simogató érzés volt érzeni, ahogy folyik le a torkomon. Szerettem ezt az érzést, de ha nem szakítom meg a folyamatot, akkor nem fogom tudni abba hagyni. Felemelkedtem, fürkészve néztem Roset, közben megtöröltem a számat.
- Jól vagy?
- Hát...aha. - Látszott rajta a vérveszteség. az émelygéstől az ágyra dőlt. - Csak ki kell aludnom magam. Jól vagyok.
Aggódva néztem rá, majd hirtelen felálltam.
- Szerzek neked valamit enni.
Rose halkan tiltakozott, de nem vártam meg még végig mondja a maga kis monológját, ezért eltűntem a szobából. Egyenesen a konyha felé vettem az irányt. Jeremy, az egyik lakótársunk az asztalnál ült.
- Hello Jeremy. - köszöntem neki a friss vér hatásától energikusan.
- Szia Lissa. - és már olvasta is tovább az előtte heverő analízis tankönyvét.
Először a szekrényben néztem valami ehetőt, de nem találtam semmi ígéreteset. Aztán a hűtőben kutattam, az ajtajában találtam egy szendvicset becsomagolva. Mikor vettem volna elő Rose viharzott be a konyhába. Egy kicsit meglepődtem, és nem értettem, hogy ilyen állapotban miért állt föl az ágyából.
- Nem lett volna szabad felkelned.
- Mennünk kell! Most!- Rose hangja feszült volt az ijedségtől.
Először nem értettem, de aztán megértettem mit akar mondani.
- Biztos, hogy...tényleg? Biztos vagy benne, hogy ők azok?
Bólintott. Jeremy kíváncsian nézett minket.
- Mi a baj? - kérdezte.
Rose váratlanul megszólalt:
- Lissa, vedd el tőle a slusszkulcsát!
Jeremy nem értette a helyzetet, értetlenül pislogott ránk.
- Mi a fenét...
Hirtelen odaléptem hozzá. Féltem, de tudtam hogy Rose megvédi magát és engem is. Elmosolyodtam és mélyen Jeremy szemébe néztem. Arca hirtelen megdermedt és pupillája kitágult. Sikerrel jártam, legyőzte a bűvölet. Imádattal nézett rám vissza.
- Kölcsön fogjuk venni az autódat - mondtam neki magabiztosan. - Hol a kulcsod?
Jeremy elmosolyodott. Még mindig a szemébe néztem és erősen koncentráltam. Egyre jobban elmerültem a szemében és őt egyre jobban átjárta a bűvölet. Igaz, hogy nem lett volna szabad használnom rajta a bűbájt, de bevált. Jeremy a zsebébe nyúlt, és odaadta a kulcscsomót.
- Köszönöm - mondtam. - És hol áll?
- Az utca végén - válaszolta Jerermy megigézve. - A sarkon. Brown mellett.
Négy sarokra innen.
- Köszönöm - mondtam neki ismét és hátra léptem néhány lépést. - Azt akarom, hogy amint elmentünk, folytasd a tanulást! Felejtsd el, hogy ma este láttál minket!
Jeremy a bűvölet hatásától bólintott.
-Gyerünk! - mondta Rose. - Mennünk kell!
Elhagytuk a házat. És arra felé indultunk el amerre Jeremy mondta. Sietve mentünk, bár Rose még mindig nem volt saját maga a harapástól, ezért kénytelenek voltunk lassabban haladni. Segítettem neki menni, néha majdnem hasra esett. Rettegtem, hogy mi fog történni.
- Rose...Mit csinálunk, ha elkapnak? - suttogtam. Nem mertem hangosabban beszélni.
- Nem fognak - válaszolta Rose magabiztossággal. - Nem hagyom.
- De ha megtalálnak...
- Volt már olyan, hogy megtaláltak. Akkor sem kaptak el. Egyszerűen csak odamegyünk a pályaudvarra, és felszállunk egy Los Angelesbe tartó vonatra. El fogják veszíteni a nyomunkat.
Nagyon féltem, de Rose magabiztossága és harciassága egy kis erőt adott. Próbálta úgy kezelni állandó menekülésünket, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga. Állandó szökésben élni, utánunk azokkal akiket kisgyerek korunk óta ismerünk, de ez egyáltalán nem volt ilyen egyszerű. Már két éve rejtőzködünk és próbáljuk befejezni a középiskolát. Nemrég kezdődött az utolsó évünk, és nagyon közel jártunk a szabadsághoz. De bíztam Roseban, tudtam, hogy meg fog védeni. Mindig ő volt az aki gondoskodott arról, hogy történjenek a dolgok. Én inkább csak terveket szőttem. Tanulmányoztam mindent, mielőtt cselekedtem volna. Rose és én az iskolai előkészítő óta barátok vagyunk, és mindig megbízunk egymásban.
Az érzékszerveim igen kifinomultak voltak, még a legkissebb zajt is meghallottam. Futó léptek közeledtek felénk.
- Halottad? - kérdeztem.
Még kétsaroknyira volt az autó, és ezzel mind ketten tisztában voltunk.
- Futnunk kell! - mondta Rose és megragadta a karomat.
Egy pillanatra eszembe jutott, hogy nemrég mennyi vért vesztett.
- De te nem tudsz...
- Futás! - kiáltotta kétségbeesetten.
Tudtam, hogy Rose nagyon gyenge, de nem lehetett visszafogni. Belém kapaszkodott és próbáltunk minél gyorsabban haladni.
A léptek egyre közelebb értek hozzánk. A sarok végén megláttam az autót. Ó, ha sikerülne elérnünk...
Mikor már majdnem elértük Jeremy Hondáját hirtelen egy férfi lépett elénk. Rose váratlanul lefékezett de én nem tudtam megállni ilyen hirtelen, ezért Rose a karomnál fogva visszarántott. A férfi ismerős volt. Mintha már láttam volna. Idősebb volt, mint mi a húszas évei közepén járhatott. Olyan két méter magas lehetett. Barna viharkabátot viselt.
Halottam, hogy mögöttünk a léptek lelassultak. Akik üldöztek minket, utolértek. Nem csak a hátunk mögül, hanem már oldalról is lépteket hallottam. Bekerítettek minket. Nem tudtunk volna kiszaladni egyik mellet sem. Még ha sikerült is volna, abban a pillanatban a nyomunkba erednek és elkapnak minket. Oda a szabadság! Nem tudtam elhinni. Rose ösztönösen mellém lépett és védelmezett. Majd a magas férfi felé fordult.
- Hagyjátok békén! - kiabálta. - Hozzá ne érjetek!
A férfi arca meg se rezzent. Kinyújtotta a kezét, mintha ezt Rosenak nyugtató gesztusnak szánná.
- Nem akarom...
A férfi előre lépett, de ezt nem kellett volna. Rose agresszívan nekiesett. Ez a mozdulat ösztönös volt benne. Minden áron megvédett volna engem tőlük és minden mástól. De Rose esélytelen volt az őrzővel szemben. Egyrészt, mert most vesztett rengeteg vért, és a férfi nem testőrtanonc volt, mint Rose, hanem egy gyakorlott őrző.
Sokkal gyorsabban mozgott, mint Rose, és könnyedén kivédte a támadását. Mintha meg se kottyant volna neki. Rose hanyatt esett az ütésétől. Megremegtem a látványtól. Rose feltápászkodott, de nem sikerült megállnia a lábán és arccal előre a beton felé zuhant. Elfordítottam a fejem. De amikor vártam volna a puffanást, nem hallottam semmit. A férfi elkapta Roset a karjánál fogva. Rose felegyenesedett. Ez megkönnyebbüléssel töltött el, és oda akartam futni hozzá, de nem tudtam. Nem volt hozzá elég erőm. Rose nyakából (ahol nemrég megharaptam), vér buggyant elő. Gyorsan eltakarta a hajával. Hátra lépett és támadásnak rugaszkodott neki.
- Rose - mondtam alig hallhatóan -, ne!
Láttam rajta, hogy semmit nem jelentettek neki ezek a szavak. Ezért nyugodt dolgokra gondoltam, hogy a kötelékünkön át megnyugodjon. Egyáltalán nem ilyen gondolatok voltak a fejemben. Tudtam hogy ez a túlerő még az ő erejét is meghaladja. Rose feladta a küzdelmet. A férfi felém lépett néhány lépést, és meghajolt előttem.
- Dmitrij Belikovnak hívnak - mutatkozott be alig érezhető orosz akcentussal. - Azért jöttem, hogy visszavigyem a Szent Vlagyimir Akadémiára, hercegnő.

17:11

Bocsi!!

Díj!!!!!!!!!!

kövi fejezet

Második

Első

A könyv írónője: Richelle Mead

Főblog

Blog Archive

Chat

Könyvek, amiket érdemes elolvasni :D :

Rendszeres olvasók

Kedvenc blogjaim

Magamról